Füstkarikák

Sokadik feszült nap ez a héten. Olyan, aminek a vége rendszerint az, hogy amikor végre hazaér, úgy teszek, mintha aludnék, de közben minden rezdülése a zsigereimbe hatol. Kinyitnám a szemem, de akkor nem bírnám ki, hogy ne kérdezzek... És félek, hogy ő meg válaszolna... és nem biztos, hogy azt a választ szeretném hallani.

 

Megáll az ágy előtt... Érzem, hogy engem néz... Közben kotorászik a zsebében... az átkozott cigarettája után... Ledobja a zakóját  a székre, kihúzza a balkonajtót... Felnéz az égre. Tiszta, csillagos. Talán még a Hold is ránevet... Kattogtatja az öngyújtót. Már hallom, ahogyan letüdőzi a füstöt... Ilyenkor még az apró ráncai is kisimulnak a holmokán. Hiába, a dohányzás és a vele járó mozdulatok már teljesen hozzá nőttek. Ha belelátnék ilyenkor a fejébe... ha belelátna néha a fejembe...! És akár el is mondhatnánk, ki, mit  szeretne... de nem tesszük. Én alvást színlelek, ő pedig bámulja a Holdat.

 

Az esti szellő idefújja az illatát... Olyan észvesztően finom, pedig egész nap viselte azt az inget. Hmm...az ingei...! Ő tanított meg rá, hogy semmi sem lehet olyan szexis, még a legdrágább ruha sem, mint az ő inge rajtam, egy  szerelmes éjszaka utáni reggelen. Imádja, ahogyan kócosan kilibbenek benne a reggeli kávéért... és az meg rendre kihűl, mert sokkal jobb dolgunk akad. Elkalandoztam...

 

Még mindig kint áll, és még mindig azzal az átkozott cigarettával játszadozik... Szinte flörtöl vele, ahogyan a két ujja között görgeti... fel-le... Bár nekem lenne olyan stabil helyem az életében, mint annak cigarettának a két ujja közt!

 

Na végre, belefáradt a játékba... Itt áll az ágy mellett ismét. Süt a nézése a csupasz vállamon... Kinyitom  a szemem... talán már kibírom, hogy ne vitázzunk. Úgy teszek, mitha felébrednék. Félve keresem a tekintetét... azt  a gyönyörű melegbarnát... Leguggol az ágy mellé, végig simítja a hajam, az arcom, én pedig átölelem... Szorosan.

 

Hatalmas sóhaj szakad ki mindkettőnkből... Mikor érted már meg, hogy mennyire fáj ez???? Minden nélküled töltött magányos perc, és a kétely, ha valami bánt. De most itt vagy, és ölelsz. Őrület,  ahogy magadhoz láncolsz a tudtod nélkül... De most itt vagy, és szeretsz... Nem is kellenek a szavak, elég ha érezlek.

 

Hajnalodik. Ül az ágy szélén, hátra simitja a haját... A rutin azt diktálja, most keresni kezdi a cigit... De nem: visszafordul és megigazitja rajtam a takarót, a hátamon... Óvatosan csókot nyom a nyakamra... és visszabújik mellém!  Átölel. Most először győztem le a szenvedélyét... a károsat...úgy, hogy nem is kértem tőle.. Elgondolkodom...szeret...szeret??? Szeret!!!