Halottak napján

Bár sokan november 1-jén, Mindenszentek ünnepén emlékeznek meg elhyunyt hozzátartozóikról, a katolikus ünnepek sorában Halottak napját november 2-án tartjuk.  (Ám az ortodox keresztények több halottak napját is ünnepelnek.) Az ünnep, noha már az ókori Rómában is létezett feralia néven, a X. század végén Szent Odiló clunyi bencés apát javaslata volt, hogy az üdvözült lelkek ünnepe után azokról a halottakról is megemlékezzenek, imádkozzanak és könyörögjenek értük, akik még nem juthattak be a Mennyek országába. 

Ősz: elmúlás, hanyatlás, búcsú. Talán nem véletlenül ilyenkor emlékezünk meg halottainkról is. November elején mindig abban reménykedem, hogy halottak napján kegyes lesz hozzánk az ég, szép arcát mutatja az évszak, és nem kell még a barátságtalan idővel is megküzdenünk. Ráérősen tudunk elmerengeni, emlékezni arra, amikor még hiánytalanul együtt volt a család… „Az élet megy tovább, az idő, gyógyír a sebekre" – szuggeráljuk magunkat, amikor a fájdalom győzedelmeskedni látszik felettünk szeretteink elvesztésekor. S aztán telnek a hetek, a hónapok, és valóban szelídül a kín. Ám évente egyszer tudatosan szentelünk egy napot az emlékezésnek. Gyertyát gyújtunk, virágokkal díszítjük a sírokat, és újra utat engedünk gyászunknak. Halottak napján nem hadakozunk a könnyeink ellen. Felidézzük a kedves arcokat, és olykor, az imbolygó gyertyafényben, hisszük azt is, hogy ma egyetlen üres hely sincs az asztal körül…