Szitnyai és mások

 

Az elmúlt húsz évben, mióta az egykori magyar emigráns irodalom nagy része hazajöhetett látványos  karriert futott be nem csak Magyarországon, hanem világszerte Márai Sándor. De figyelemre méltó Wass Albert Kárpát–medencei sikere is.  A továbbra is  hiányzók között maradt azonban Szitnyai Zoltán (1893 Selmecbánya–1978 Salzburg). Ő az, aki ma egy kiadónak se hiányzik, de jellemző, hogy sokan még csak nem is tudnak róla. Így a kultúrpolitika is közömbös, aminek talán a tudatlanság, az  érdektelenség vagy a pénztelenség az oka. Pedig a két háború között itthon rangos és népszerú író volt. Tizenkilenc könyve jelent meg 1945-ös emigrációjáig. Többnyire az Athaeneum kiadásában. Írásait a Napkelettől a Nyugatig az irodalmi lapok is szívesen közölték. A társadalom lényeges kérdéseit feszegeti minden könyvében. Ilyen például a Hodinai Hodinák, amely a Felvidék elszlovákosításáról szól, pedig még bőven a „boldog békeidők” éveiben íródik. Asszonyka című regénye egy pesti lány visszaköltözését a tanyára írja meg. A történet arról szól, hogy az asszonyka egyre inkább felismeri  a tanyán  saját természetes közegét. A Kastélyok koldusa egy tönkrement arisztokrata sanyarú sorsát mutatja be, akit saját osztálya kitaszít. A kegyelmes úr rokona pedig Móricz Rokonokját idézi . Mintha Szitnyai helyett Mikszáth írta volna a regényt, annyira kiváló.

 

Az emigrációs tevékenységének legérdekesebb kisregénye a Viktória (1974). Egy világháborús történet, Viktória pedig egy papagáj, akit csak erre az egy szóra taníttatta be gazdája.  A regény kész filmforgatókönyv. Semmi nem évült el benne. Kevés szereplővel, kis költséggel ma is megcsinálható lenne.

Az emigrációban jelentek meg  visszaemlékezései is kora magyar íróiról politikusairól Illyés Gyulától Kosztolányi Dezsőn át a színész  Major Tamásig és testvéréig, a vérbíró Major Ákosig. (Szellemi tájakon 1971).  Ezek a  Szitnyai-írások érdekes kordokumentumok.

 

Megjelent művei az emigráció előtt (a kiadási év rendre lemaradt a könyvekről akkoriban a könyvek kiadásánál): 

Az én arcom (elbeszélések) 1916, Bolondok tornya (regény), Alázatos élet (regény),  Az ég-a tó (elbeszélések), Élni akarok (regény) 1929, Lángoló hegyek (regény), Aranykarika (regény), Nincs feltámadás (regény), Szeptemberi majális (elbeszélések), Öt testvér (regény) 1933, Hodinai Hodinák (regény) 1933, Benn a bárány (elbeszélések), Tánc (regény), A Bocs (regény), A fehér lovas (regény), Ember nélkül (regény) 1939, A kegyelmes úr rokona (regény) 194O, Asszonyka (regény), Vitnyédiék lakomája (regény) 1944, Jelmezbál.

Emigrációban írt művei: Titkok tolvaja (regény) 1951, Ezüsthíd (regény) 1954, Tébolyult világ (regény) 1954, Őrzők a vártán (esszék) 1957, Háború van, háború (regény) 1966, Küzdelem (színmű) 1966, Szellemi tájakon (emlékezések) 1971, Így rendeltetett (regény) 1973, Viktória (regény) 1974, Az 5-ös őrház (regény) 1975, Még ég a láng (elbeszélések) 1976, A sátán követe (regény) 1977.

Volt még egy méltatlanul elfeledett író az emigrációban, aki szintén fontos lenne, ha írásaival hazatérhetne. Ez Dénes Tibor (19O7- 1983). Ő még Trianon előtt született Nagyváradon és a svájci Luganoban halt meg. Dénes, ellentétben Szitnyaival, inkább baloldali volt. Mégis éveket töltött Rákosi börtönében. Főleg kritikusként, esztétaként, majd színházrendezőként tartották itthon számon. Életének egyik érdekes eseménye volt 1956 nyara, mikor a világ első gépeltérítésének passziv szereplője volt Szombathelytől Bécsig. Amit aztán meg is írt. Az eltérítés után hazajött, majd pár hónappal később menekült el az oroszok elől. Népszerű regénye: Barátunk, Bunyák (1977). Legérdekesebb regénye a Budapest nincs többé Budapesten (198O). Emigrációjában rendszeresen publikált franciául is. Jelentősek esszékötetei: Arcok és harcok (1979),  Az ember milyen volt (198O). Ezek az esszék Németh László vagy Cs. Szabó László mellé emelik Dénes Tibort. Halálakor Saáry Éva szép cikkben (Újlátóhatár 1983 október) búcsúzott tőle. Ha itthon senkise. Az emigrációban a puerto rico-i Ferdinandy György is méltó helyre emelte, még életében Dénest, (Jelentéktelen ember?, Újlátóhatár 1982 3-4.) egy róla szóló írásában.