logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Vérrel írt „konszolidáció”

Vérrel írt „konszolidáció”

1956. november 4-ét követő megtorlások

tankok Budapesten, megtorlás, 1956A magyar nemzet szenvedéstörténetének legszomorúbb fejezetei közé tartozik az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő kommunista megtorlás. A Kádár János által vezetett új apparátus, a volt AVO állományát felhasználva bosszúhadjáratba kezdett a harcokban résztvevők és az őket támogatók ellen, akik bebizonyították a világnak, hogy a szovjet hadsereg sem sebezhetetlen. Az utóbbi húsz esztendőben nemhogy a sebek gyógyítása nem fejeződött be, hanem újabb feszültségeket generálnak a gyilkosok leszármazottai a politika és sajnos nem egyszer a tudományosság álcája mögé bújva.

1956. november 4. után folytatódott az önkény és a terror a magyar nemzet ellen. Kádár és bűntársai, szovjet segítséggel Haynaut felülmúlva álltak bosszút. A szovjet csapatok rommá lőtték a fővárost és pusztították az országot. Az utcákon és a tereken mészárolták az embereket. Sokakat elfogásuk után az általuk működtetett „rögtönítélő bíróság” azonnal halálra ítélt, tolmács és védő nélkül.  November 4. és 19. között több ezer magyar állampolgárt szándékoztak elhurcolni. Köztük árvaházakban lakó gyerekeket is, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy hű alattvalókat neveljenek belőlük. Nemzetközi tiltakozásra nagy részük hazakerült. November 14-én a rádióban is beolvasták, hogy szerelvények hordják ki az országból a fiatalokat. Kádárék a lakosság megnyugtatására közleményt adtak ki, amelyben cáfolták a tömeges letartóztatásokat és a fiatalok Szovjetunióba való elhurcolását. Hogy mennyit végeztek ki közülük és hányan kerültek haza, arról nincsenek adatok.  Hruscsov és Kádár megegyezett, hogy a szovjet hadsereg által elkövetett gyilkosságok és deportálások ügyében egyetlen szovjet katonát sem vonnak felelősségre az 1956-ban elkövetett háborús bűnökért. A megszállók itt maradtak évtizedekig. A valójában Moszkvában megalakuló Kádár- kormány segítői között voltak a KGB tisztjein kívül a keleti elvtársakhoz menekült ÁVH-s tisztek is, akik december elsején Szolnokon megalakuló karhatalmi ezredekbe léptek be, és 1962 augusztusáig kiemelt szerepet kaptak a bosszúhadjáratban.

Még november 10-én, a Kádár János vezette kormány törvényerejű rendelettel egyszerűsítette a büntetőeljárást, melynek értelmében a vádlottakat, ha „bűnösségüket” azonnal lehet bizonyítani, vádirat nélkül bíróság elé lehet állítani. A „Nagy Testvér” sugallatára és támogatásával statáriális kivégzések ügyében is döntöttek.

A forradalom és szabadságharc leverésével a munkástanácsok vitték tovább a forradalom célkitűzéseit. Noha jelentős erőt képviseltek, a hatalom módszeresen felszámolta őket.  Törvényen kívül helyezték őket, és vezetőiket letartóztatták.

Néma tüntetés és sortüzek

nőtüntetésA tiltakozó demonstrációk folyamatossá váltak.  November 23-án néma tüntetés volt a fővárosban. Az utcákon nem volt senki. Nem közlekedtek a buszok és a villamosok, csak a harangok zúgása és a tankok dübörgése hallatszott a néma utcákon. December 4-én több száz asszony vonult azzal a szándékkal a Petőfi szoborhoz, a Március 15. térre, hogy virágot helyezzenek el. A szovjet harckocsik és a gyalogság elállta az utat. Az amerikai nagykövetség előtt pedig több százan feküdtek a tankok elé, melyek fenyegetően jelentek meg.

December 6-tól a hatalom ellentámadásba ment át. Vörös zászlós tüntetéseket szerveztek, amit a karhatalmi erők biztosítottak, háttérben szovjet katonákkal. A hazafelé tartó munkások összecsaptak velük. Másnap fegyveres összecsapás is volt a mai Oktogonnál. A Nyugatinál az ellentüntetők közé lőttek. Hat ember meghalt, és sokan megsebesültek. Több elfogott tüntetőt helyben végeztek ki a karhatalmisták. A hatalom által korábban kiválogatott tisztek és beosztottaik megfeleltek a hóhér szerepére. December 6. és 12. között módszeresen tüzeltek országszerte a fegyvertelen tüntetőkre. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány azokban a városokban lövetett, ahol nagyszámú munkásság élt. A fegyveres ellenállás a forradalom és szabadságharc idején is ott volt a legádázabb, ahol a munkások ellenálltak. Miskolcon nyolc halott és negyven sebesült, Egerben december 12-én kilenc halott és harminc sebesült volt a sortűz eredménye.

salgótarjáni sortűzAz 1956. december 8-án Salgótarjánban, a tüntető munkásokra és bányászokra leadott sortűznek egyesek szerint 130 halálos volt. Sajnos az áldozatok számáról nincs pontos adat. Arról, hogy azokban a hónapokban, amikor pribékjeiknek Kádárék szabad kezet adtak, hány embert lőttek agyon lakásokban, tanyákon, vagy erdőkben és mennyit kínoztak halálra a szabad ég alatt, nincs pontos adat. A karhatalmisták megszálltak egy-egy munkásszállást, kollégiumot vagy falut, és szinte válogatás nélkül, brutálisan összevertek mindenkit, aki a kezükre került. Több ízben előfordult, hogy a letartóztatott belehalt a bántalmazásba, vagy örök életre nyomorék lett. Csepelen 1957. január 11-én, a gyár területén géppuskáztak. Marosán György kijelentette: „Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni.”

A tömeggyilkosságokkal kapcsolatban dezinformálták a lakosságot. Röplapokra azt nyomtatták, hogy az ellenforradalmárok lőtték az embereket. A történészek szerint október 23. és december 31. között összesen 100 sortűz volt. A halottak száma valószínűleg eléri a nyolcszázat, míg a sebesülteké ennek tízszerese lehetett. 1956 novemberétől a Kádár János által vezetett bábkormány tekinthető felelősnek a sortüzekért. Az is megállapítható, hogy a katonai vezetők megszegték esküjüket, mert saját népükkel szemben úgy használtak fegyvert, hogy a szemben álló tömeg fegyvertelen volt. Ráadásul több áldozatnál a golyók bemeneti nyílása a hátukon volt.

Tovább a cikk folytatásához >>

Kökény Ferenc