logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Dér Denisa titkos receptje az élethez

Dér Denisa színésznő

Dér Denisa titkos receptje az élethez

A szlovák anyanyelvű színésznő fontos szerepet tölt be a magyar kultúrában

„Én mindig azt mondom, hogy soha nem hátrafelé kell nézni, hanem mindig előre. Arra kell gondolni, hogy mi lesz és annak érdekében kell cselekedni, hogy olyan életünk lehessen, amilyet szeretnénk.”

Névjegy:

Dér Denisa

Született: 1966. március 24. Szinna (Szlovákia).

Végzettség: Színész. A Pozsonyi Színművészeti Főiskolán végez.

Pályafutás: Először tizenhat évesen áll kamera elé: a pozsonyi Koliba Stúdió egy tinifilmben ajánl neki szerepet. Húsz esztendeje játszik Magyarországon. Ismertebb filmjei: Csak egy mozi (1985), Meteo (1989), Hajnali háztetők (1987), Szibériai nyár (1989), Kanyaron túl (2002). Színművek: Az angyali üdvözlet, Fehér méreg (tévéjáték), Árnyország, Passiójáték. Visky András Júlia című monodrámájában szerepelt a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, de láthattuk a Komédium Színházban Alexander Gelman Pad című nagysikerű vígjátékának egyik főszerepében is.

Család: Férjezett, három gyermek édesanyja.

Dér Denisa színésznőt először Dér András: Kanyaron túl című 2002-ben készült filmjében láttam, a Faludi Akadémia filmklubjában. A főszereplőt, egy kábítószerfüggőséggel küzdő fiatal lányt alakított. A vetítés után férjével, Dér András rendezővel együtt részt vett a filmhez kapcsolódó beszélgetésen, ami számomra felejthetetlen élményt nyújtott. Azt hiszem, akik akkor jelen voltunk, valamennyien igen sokat tanultunk és gazdagodtunk azon az estén. Nemcsak a filmkészítés rejtelmeibe pillanthattunk be, hanem az alkotás-alakítás kapcsán az emberi lélek mélységeibe, sötétségeibe, gyengeségeibe is, ahonnan menekülő útvonalat csak fölfelé, Istenbe kapaszkodva találhat… Az interjú alatt kiderült: Dér Denisa egész életének vezérfonala ugyanez a hit, amely erőt és bátorságot ad neki ahhoz, hogy színészként, az emberi gyengeségeket megmutatva adhasson nekünk hitet és szeretetet.

– Hogyan kezdődött a pályafutása? Miért a színészetet választotta hivatásul?

– A felmenőim között nincsenek színészek, bár az édesapámnak voltak művészi hajlamai:  énekelt és festett, de végül más pályát választott. Ha a bolondság örökletes, akkor mindenesetre hoztam otthonról valamit. Kultúrházakban, különböző színjátszó csoportokban játszottam. Olyanokban, mint Budapesten a Stúdió K. Tizenhat éves voltam, amikor egy barátnőmmel elmentünk egy válogatásra: tinifilmhez kerestek szereplőket. Kiválasztottak. Aztán következett a Pozsonyi Színművészeti Főiskola. Magyarországgal úgy kerültem kapcsolatba, hogy Sándor Pál, Csak egy mozi című filmjében kaptam szerepet  1985-ben. Aztán több magyar filmben játszottam, amihez a nyelvet is meg kellett tanulnom. Magyarországra költöztem, ide jöttem férjhez, s már körülbelül húsz éve lakom itt.

 Milyen érzés szlovák nemzetiségűként, de magyar feleségként, színésznőként a magyarság problémáival találkozni? Gondolok például a Júlia című monodrámára, amelyben az erdélyi kitelepítés egyik áldozatának, egy lelkész feleségének a visszaemlékezéseit jeleníti meg.

– Színészként is ismernem kell azt a közeget, történelmet, amit megjelenítek: azért, hogy egy-egy karakter sajátos szerepén keresztül úgy adhassak az embereknek valamit, hogy bemutassam az általam alakított figurának a jogosultságát az élethez. A színészet „bárka-féle”, ami közlekedik egyik parttól a másikig. („Ki viszi át a szerelmet?”) Egyfolytában evezek: ingázom a két part között; de ez a két part jelenti egyaránt az embereket, az emberi kapcsolatok teremtését, jelenti a földet és az eget, és jelentheti természetesen a két népet is. Én hívő emberként úgy tartom, hogy az életünk nem a születés-halál által határolt időbe van zárva: ez rettenetesen leszűkítené az ember lehetőségeit a boldogságra.  Annak ellenére, hogy az istenhit látszólag határt szab az ateisták szemében, úgy gondolom, hogy határtalan horizontot nyit egy lélek számára. Az Isten bátorságot ad és nem vagyok elkötelezve senkinek; hacsak nem azoknak az embereknek, akik eljönnek megnézni…

 Mi a véleménye  Budapestről? Hogyan érzi itt magát?

– A legnagyobb gyermekem a Kossuth térhez közel lévő, akkori MAFILM óvodába járt, mi pedig akkoriban a Pozsonyi úton laktunk. A Dunának nagyon örülök, mert Pozsonyra emlékeztet engem: ott is kettészeli a várost a folyó Budapesthez hasonlóan. Szeretem a víz illatát is, mert közelebb hozza az otthonomat. A kiülős helyeket is kedvelem: jó lenne, ha nagyobb utcai élet lenne a Belvárosban. 

 Melyik a kedvenc alakítása? Alakításai?

– Paul Claudeltől Az angyali üdvözletben Violaine szerepét nagyon szeretem. A Merlin Színházban volt a bemutatója.Több, mint száz előadást ért meg. A komédiákban pedig az összes csetlős-botlós asszonyokat, akik küzdenek a szerelemért, a férjükért, vagy éppen egy egész közösségért. Mindegyikből  van bennem különben. Földhöz ragadt, égbe vágyó.

– Mennyire van szükségünk a nevetésre?

– Nagyon. Az embereknek felírnék egy receptet:

          –   Napi egy ölelés minden családtagnak. Mély lélegzettel, minimum három lélegzetvételig.

          –       Naponta egyszer válaszadás előtt tízig számolni …

          –        Nevetni, családi körben, esténként.

          –      Hetente háromszor (legalább) családi élménybeszámoló.

Ezek a kapszulák ingyenesek.

Édes Borbála