logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Krasznahorka vára (2)

Krasznahorka vára (folyt.)

Örök szerelmek őrzője

Krasznahorka vára című cikkünk folytatása következik:

A legenda...

Úgy meséljük el történetüket, ahogy a családi hagyomány – az Andrássyak hagyománya – tartotta, s ahogy ők Jókainak elmondták:

Krasznahorka vára„….A nagyságos fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek szabadságharca idején báró Andrássy István volt Lőcse város parancsnok-kapitánya. Ebben az időben Andrássy Istváné volt Krasznahorka vára. Andrássy báró Lőcsén lakott, felesége két gyermekükkel, Ferenccel s  Józseffel pedig Krasznahorkán. Andrássy István Lőcsén szeretett bele Korponay Jánosnéba; Korponay János mint kuruc huszárkapitány éppen messzi tájakon hadakozott. A szépasszony, Korponayné vette rá – így mondja a regényes történet – Andrássy bárót, hogy adja át a labancnak Lőcsét. Ez volt a szerelem ára. Hogy pontosan így volt-e, a szerelem játszott-e közre avagy a pénz, netán csak incselkedés avagy a labancgenerális ígérgetése: ezt megfejteni a történészek dolga. Mi a mesét mondjuk. 

Krasznahorka várában ezalatt Andrássy István öccse, Miklós volt a várkapitány. Híven őrizte sógornőjét, Serédy Zsófiát s a két kisgyereket, Ferencet s Józsefet. Dervisgenerálisnak nevezték Andrássy Miklóst, mert szerzetesi csuháját cserélte fel vitézi öltözékkel, s mert török-tatárok is szolgáltak seregében. Szellő szárnyán, suttogó levelekben, titkos hírhozóval jöttek kósza híradások Andrássy István lőcsei szerelmeskedéséről; hitte is a feleség, nem is, ha bánkódott rajta, csak rejtve bánkódott, kisfiai ne lássák. Nevelte őket szeretettel jóra, szeretetre. Nevelte azonban őket Miklós nagybátyjuk is, harcra és kardra, vitézi sorra. Józsefen az előbbi fogott, Ferencen az utóbbi. Krasznahorka váraRemekül ülték meg a lovat, bántak puskával, karddal, végül apró ágyúval is, mert kiságyút is öntetett nékik a dervisgenerális. Azzal tanultak célba lőni naponta a vár ormáról lefelé. Csetneken öntötték a kölyökágyút, Tiszolcról hozták a puskaport, Rozsnyóról a piciny golyóbist. 

A kósza, bizonytalan hírek után egyszer aztán megérkezett a bizonyosság: a krasznahorkai várúr, Andrássy István föladta odaát a Szepességben Lőcse városát. Nem a kurucoké már a híres székváros, hanem a németé, a bécsi császáré. Üzent is Andrássy István, hogy két hét múlva átjön Krasznahorkára is, vasárnapi mise órájában, húzzák meg a harangot. Öccsével és feleségével Krasznahorka átadásáról kíván értekezni. Visszaüzenték neki Lőcsére, hogy felesége Krasznahorkán belebetegedett a megannyi hírbe. És azt is üzente éktelen haragra gerjedve Andrássy Miklós, a dervisgenerális, Rákóczi fejedelem hív embere, be ne merje tenni a lábát Andrássy István saját várába, mert ágyúval tisztogatja előtte az utat! 

Üzent vissza Andrássy István: megy ő Krasznahorkára csak azért is!
Jött is az ígért vasárnapon. Amikor a köd felszállt a völgyben, s a Pacsai hegytetőn előretört a napsugár, lám, ott hajtatott már odalenn a szomolnoki úton négylovas hintaján, díszes huszároktól kísérve a várúr, a báró. Messziről látták a vártoronyban figyelő őrök, miként porzik az út.
Sápadt arccal, gyöngyöző homlokkal feküdt odabenn az asszonyszobában a feleség, Serédy Zsófia, már sóhaja is alig hallatszott. Mellette térdelt kisebbik fia, József.
A dervisgenerális a várkapu elé vontatta a csetneki rézágyút, puskaporral, golyóbissal, fojtással tömette. Hosszú vasnyélen égő kanócot nyomott kisöccse, Ferenc kezébe.
– Ellenség érkezik! – mondta. – Labanc!
 Közeledett az apa fölfelé a meredek úton, alakja láthatóbbá vált. Kihajolt a hintajából, úgy intett feléjük.
– Lőj! – parancsolta most Andrássy Miklós. – Áruló ez!
A kölyökágyú elpukkant, magasra csapott a füstje, s ahogy a füst eloszlott, azt látta a világ, hogy a golyó szétverte a hintó hátát. Andrássy István sápadtan, sértetlenülKrasznahorka, ágyúk, vármaradt benne. A lovak ágaskodtak, a hintó recsegett. Andrássy Ferenc kezében lobogott a kanócos fáklya.
– Még egyszer! – parancsolta a generális.
A kis Ferenc halotthalványan ejtette ki a kezéből az égő kanócnyelet.
– Valaki sikoltott, s megfogta a kezem – mondta döbbenten.
Az anya, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia sikoltott odabenn utolsót, s emelte fel védőn a kezét. Mert még halála percében is szerette urát, s még akkor is óvta fiát, nehogy megölje apját.
Az apa odalenn a hintóban mindezt nem hallotta. Csak a fiát látta, csak a hintaja billent meg. Odaszólt a kocsisnak:
– Hajts, de vissza!
Zihálva kaptattak az előbb fölfelé a lovak, ahogy megfordultak, könnyedén vágtattak lefelé. Elnyelte őket a por, a messzeség.
A várkápolna harangja most kondult meg. 
És Andrássy Istvánné úrasszony karja örökké úgy maradt.
 (Részlet Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra című művéből. Madách kiadó 1979.)

„Rákóczi óta mély csend van Krasznahorkán" – írja Mikszáth Kálmán.
 Jó is ez a csend ott. A vár  kápolnájában, üvegkoporsóban egy szép asszony fekszik fekete ruhában, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia. S az a szép asszony mégsem tud egészen elaludni, mégsem tud elporladni. Csodának mutogatják a holttetemet, mely kétszáz éve már ott fekszik mereven, de azért olyan, mintha tegnap temették volna oda. A ruha elporlad rajta időnként, új fekete ruhába öltöztetik újra, de nem tud elenyészni, porrá lenni, mintha várna-várna valakire...?
 
Bényei Adrienn