logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Szembenézés és elfogadás

 

Szembenézés és elfogadás

Mayer Éva Szakítópróba című kiállításáról

Mayer Éva grafikusművész technikájára a folytonos kísérletezés, témáira a tabukkal való szembesítés jellemző. Munkáit áthatja az őszinteség, a nyitottság, a tudatosság, a pszichológiai és a szociális értelemben vett érzékenység. Művészetén keresztül segít túllépni korlátainkon, szembenézni félelmeinkkel, amelyek gúzsba kötnek. A szabadulás útja: odafordulás, szembenézés és elfogadás. A tabuk döntögetése így egyáltalán nem öncélú, a szándék nem a megbotránkoztatás, hanem a segítség. Az alkotó 2011 szeptemberében megrendezett Szakítópróba című kiállításán jártunk...
 

A Szakítópróba című grafikainstalláció Selyem András emlékére készült, aki idén márciusban hunyt el tragikus körülmények között. Az Óbudai Társaskör Galériában 2011 szeptemberében látható kiállítást György András református lelkész nyitotta meg, János evangéliumából idézve Krisztus szavait: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” Az igazsággal való találkozás lehetőségét Mayer Éva őszintesége, nyíltsága adta meg. A lelkipásztor bátorságra és határozottságra ösztönzött.

A kiállítás központi motívuma a halál, amely az élet mint vándorlás témakörével egészült ki. A tárlat egyrészt szembesített a halál elkerülhetetlenségével, ami mindannyiunkat összeköt. Másrészt – és ez talán még fontosabb – arra is rávilágított, hogy bár mindanniyan a saját utunkat járjuk, ezek az utak lényegében mégsem különböznek annyira egymástól, mint ahogy azt általában gondolni szoktuk.

A szembenézésre szükség van, itt nincs kibúvó. A sötét pincehelyiségben, ahol az alkotásokat láthattuk, csupán kis zseblámpák világítottak kezünkben. A fénycsíkok közül csak egy felett rendelkeztem, de gyakran felmerült bennem: azt az egyet valóban én irányítom?

Tizenkét útjelző tábla alakú, ún. reflexfóliára nyomtatott kép között bolyongtunk. Kerestük a „helyes” utat, de nem létezik egyetlen helyes út –  valójában mindegyik út lehetőség. Az egyedi alkotói technika szinte megelevenítette az éppen megvilágított képet. Közelebb léptünk, majd vissza, mintha lenne egy konkrét nézőpont, egy módja a megvilágításnak, ahogy a képet nézni kell. Ez a koreográfia ismétlődött képről-képre, s ez a bizonytalanság jellemezte az egész „zarándoklatot”.

A hely egyfelől kicsi volt, másfelől hatalmas – mondahatni beláthatatlan. A sötét magunkba zárt minket, miközben a teret a végtelenbe tágította. Az érzékelés és a belső történések lehetőségei így megszámlálhatatlanokká váltak.
 
Minden egyes stáció ugyanazokat a kérdéseket vetette fel: újra és újra megkérdőjeleződött, ami biztosnak tűnt. „SZERETHET ENGEM ISTEN, HOGY ENNYIRE PRÓBÁL” – olvashattuk fekete betűkkel egy fehér stoptáblán. Minden mozgásban volt: a „vándorok”, lámpáik fénye, az alkotások. Nem volt egyetlen biztos pont sem. „Mindenki az élet felé tart”, de én hol tartok éppen? Nincs, amire támaszkodni lehetne. „Találd meg az otthonod”, de mi az az otthon? A cél? A vándor számára éppen a kiindulás. Ami új volt számomra, az már ismerősnek tűnt, amivel már találkoztam, az új arcát mutatta.
 
Órákat el tudtam volna tölteni itt. Újra megpróbálva, máshogy kísérletezve. Szüntelen vándorlás, örök körforgás. „Szögre akasztott idő”.
 
Minden lényeges volt, amikor ráfókuszáltam. De amikor kikapcsoltam a lámpát, semmivé lett. Újra bekapcsoltam, és ismét itt volt minden, végtelen számú változatban. A mindenható fény forrásával a kezemben paradox módon úgy tűnt, folyvást változtathatom az állandót, miközben végig a változatlant kutattam.
 
Valójában a keresést kerestem. És mikor ráleltem, bizonyosságnak éreztem a bizonytalant, válasznak a kérdést. A félelem és a biztonság, az egyedüllét és a sokaság, az ismeretlen és az ismerős állandó váltakozása kialakított egyfajta bizonytalanságot, de egy idő után ez lett az a kizárólagos létállapot, amiben el tudtam képzelni az ittlétet. És ezen a ponton éreztem: sokkal nagyobbat léptem magamban, mint amekkora utat a képek között haladva megtettem. Felszabadultam a keresés kényszere alól, már nem éreztem, hogy valami itt tart, ahogy azt sem, hogy el kell innen mennem. Egyszerűen világossá vált, hogy újra útra kelek, hogy mind testben, mind lélekben folytatom saját vándorlásomat, hogy az én utam folytatódik.
 
 
/Fotók: Beyer Imola; a művésznőt ábrázoló képet Szőke Erika készítette/ 
 
Párniczky Ádám

sajnálattal olvastam, hogy ez

sajnálattal olvastam, hogy ez a kiállítás már nem látogatható... mikor lesz a hölgynek a legközelebbi kiállítása (Budapesten)? a hozzáállása nagyon szimpatikus, és találtam néhány fotót is néhány művéről a neten (de egyelőre a világháló nem bővelkedik az információknan...)

az írás amúgy tetszik, grat!