logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

A létté avatott képzelet mestere: Szotyory László

A létté avatott képzelet mestere

Szotyory László festőművésszel beszélgettünk

A Munkácsy-díjas festő úgy jár-kel Budapesten, mintha egzotikus, izgalmas tájon barangolna Szotyory László festőművész sajátos szemüvegen keresztül nézi a világot. Azt festi meg, amire vágyik, amit elképzel és reméli, hogy az az öröm, amit eközben megél, azokat is boldoggá teszi, akik látják képeit.

Szotyory László irigylésre méltó kapcsolatban van a fővárossal. Képes úgy tekinteni rá, mintha idegen országban, turisatként barangolna benne. Munkahelye, a Budapest Galéria, és otthona között nap-mint nap más útvonalon közlekedik, és útközben mindig talál valami szépet, újat, amire rácsodálkozhat, ami derűvel, fénnyel tölti el a lelkét. Napi kapcsolatban áll a művészcsere program által hazánkba érkező alkotókkal, és talán ennek köszönhető, hogy az ő szemükkel képes látni: izgalmasnak, egyedinek, varázslatosnak találni a város utcácskáit, épületeit. Festészete is ezt a lelkületet tükrözi. Azt festi meg, amire vágyik, amit elképzel és reméli, hogy az az öröm, amit eközben megél, azokat is boldoggá teszi, akik látják képeit.

 

      Szotyory László, Ismertség Magazin, Művészet, festőművész, Munkácsy-díj
 

Az ideérkező művészek érdekesen viszonyulnak Pesthez: egy egzotikus, különleges, végtelen mély várost fedeznek fel. A Belváros századfordulós építészetét változatosabbnak, izgalmasabbnak találják Bécs épületeinél.
 

− Kolozsváron született; csak tizenhárom éves kora óta él Magyarországon, a főiskolai tanulmányok hozták Budapestre. Több mint tizenöt éve dolgozik a Budapest Galériában, mely a Belváros szívében található. Hogyan érzi itt magát?

Szotyory László Hommage e. Kazovszki − Mikor a szüleim áthoztak, sokat sírtam. Fájt otthagyni az ismerős környezetet, a barátaimat, a macskámat. De nem akarták, hogy ott nőjek föl, ezért áttelepültünk Magyarországra. Biztos nekik is nehéz volt. De jól érzem itt magam. A Budapest Galériába nagyon szeretek bejönni. Pont szemben van a Gellért-hegy, az ablakból látszik a Duna, a Vár, az Erzsébet híd, sok a turista, elég pezsgő itt az élet. Szerencsés vagyok, mert kiépítettem egy ösztöndíj programot és 1991 óta kapcsolatban állok az ide látogató külföldi művészekkel. Az ő életmódjuk beleivódik az én mindennapjaimba is, és így ki tudok szakadni, fölé tudok emelkedni a mi zsúfolt, túlbonyolított hétköznapjainknak. Az ő életük a miénkhez képest ugyanis sokkal egyszerűbb, meditatívabb, letisztultabb. Olyan problémáik vannak abban a pár hétben, amíg itt tartózkodnak, hogy melyik múzeumba látogassanak el aznap, mely környéket fedezzék föl, milyen kis kávéházba menjenek beszélgetni, és természetesen gyűjtik az élményeket, az inspirációkat, figyelik az embereket. Vannak, akik a Lehel téri piacra szeretnek nagyon kijárni, mások elhanyagolt épületű kerületekben bolyongva kapnak ihletet… A Belvárosban például mindenki a Magyarok Házában szereti legjobban elkölteni az ebédjét. Én erőt nyerek az ő leegyszerűsödött életükből és fontos, hogy megbeszélhetek velük fontos szakmai kérdéseket is. Érdekes, hogy én is az ő szemükkel látom a várost. Figyelem a színek változásait az épületeken, a fényeket. Legtöbbször a Duna-part, az Andrássy út felé megyek haza −ez jó nagy kerülő, mert a VII. kerületben lakom − de feltölt, megnyugtat. Általában délután szeretek dolgozni, amikor a napsugarak merőlegesen érik a tárgyakat, háztetőket.

− Sokszor fest parkokat, épületeket is…

− Igen… A képeim egy valahol átélt élményhez, vagy a vágyaimhoz kötődnek. Nincs bennük kritika, irónia, nincs távolságtartás, csak rajongás, közelkerülési vágy. Csak azonosulási szándék. Végső soron mindig a képzeletből születnek, mert utólag átalakul bennem az egykori benyomás: ami lehet akár egy olvasmány, egy véletlenül látott fotó, de főleg film: a mozi szerelmese vagyok. Azt szeretem, ha a kép csak az első pillanatban tűnik realistának, de a következő pillanatban az ember azt érzi, valami nincs rendben. Itt valami rejtély lappang. Mint amikor az álomban megjelenő valós táj realitáson túli fényt kap. Mediterrán tájban, kastélyparkokban, női arcokban, bizonyos amerikai filmekben találom ezt meg. Sokszor gondolok arra, hogy Szotyory Lászlóezzel mindent elárulok magamról, olyat is amit nem mondanék el mindenkinek. Néha baljós hangulatú képeket festek, és közben azt kérdezgetem magamtól: „Vajon mi történt ezen a tájon?”, „Mi fog történni itt?”, „Kik lehetnek ezek?”, „Ki ez a három alak?” Azt szeretem, ha a képben van valami talányos. Ez vonzóbb, mint ha rögtön egyértelmű lenne, hogy kik az alakok és milyen kapcsolatban állnak. Izgalmasabb a derűs, napsütéses tájnál a kicsit borús. A borzongató. Hogy egy kicsit „féljek” festés közben. Talán ezért szeretem a Hitschkock filmeket is. Vagy azt, amit a „Nagyítás” parkjában is éreztünk. Sokáig úgy voltam vele, hogy nekem egy ilyen park az ideális táj. Látszólag minden rendben, még nincs sötét sem, és mégis, nem tudjuk miért, mindenkinek vacog a foga a nézőtéren. Az Estély című képet egy Colombo-film után festettem. Az enyhén megvilágított sötét pázsitra lassan, hangtalanul gördülnek be a limuzinok… És tudni lehet, hogy a házban most valami történik. A Colombo az egyik kedvenc sorozatom. Gyönyörűek a színei. Minden kékesebb rajzolatú, csak az okkerek, rózsaszínek világítanak egy kicsit. Mint a régi polaroid fotókon. Sokat festettem filmek után: a Keresztapa „Tavaly Marienbadban” parkja után is, de Clint Eastwoodot is megfestettem párszor. 

− Miért fest?

Szotyory László− Minden gyerek rajzol…, én pedig nem hagytam abba. Most is azért rajzolok és festek, mint gyerekkoromban, hogy erősebben átélhessem, amit elképzelek. Csak most tájakat festek, jeleneteket férfiakkal vagy nőkkel. De autókat is (kedvenceim a nagy piros sportkocsik) és indián lányokat is. Kizárólag olyan jeleneteket, amikben szeretnék benne lenni. És amit festek, azt szinte valóságként élem át. Ez tulajdonképpen mágia is… Megidézni egy valahol átélt élményt. Két, három alak. Autók. Fák. Országutak. Furcsa épületek. A közös mindegyikben az, hogy valami különöset látok bennük. A mozi élményeim miatt vonzódom Amerikához is. A végtelen alternatívákat jelenti számomra térben, környezetben és életformában. Mivel számomra a festészet gyönyörűség, azt szeretném, arra törekszem, hogy más is épp olyan örömét lelje a képeimben, mint én. A festés érzéki élmény. Amikor egy női váll vonalát meghúzom, végigsimítom a hónaljvágást az ecset hegyével, olyan mintha a valódit érinteném meg. Valójában nem a téma a legérzékibb, hanem a festés maga. Ez fontos. Húzni a színeket az ecsettel, nagyon finom érzés. Azt is tapasztaltam, hogy az sikerül a legjobban, amit a legnagyobb élvezettel festek. Tulajdonképpen ez a kontroll festés közben. Addig kell újra és újra húzni azt a vonást azzal a színnel –akár százszor is – amíg igazi gyönyörűséget nem okoz. Ameddig kínlódás, addig nem lesz jó. Azt hiszem, ez az élet minden területén is így lehet. Sokszor gondolok arra, hogy a festés analóg az egész élettel. Amit a festésben tapasztalok, az tanulságos lenne az egész életemben is. Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan mesterem volt, aki arra tanította tanítványait, hogy merjenek önállóak lenni: átadta a szakmai tudást, de nem kényszerítette ránk saját stílusát. Nekem a legnagyobb, legértőbb kritikusom az édesanyám. Az irántam való szeretetből olyan hihetetlenül finom érzéke alakult ki a festészet iránt, hogy mindig az előtt a képem előtt áll meg fejcsóválva, ami szerintem sem a legtökéletesebb. 

− Hogyan fogadta a Munkácsy-díjat?

− Annak örültem, hogy még megérte az édesapám.

Édes Borbála