logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Vérrel írt „konszolidáció” (2.)

Vérrel írt „konszolidáció” (2.)

munkásőrök 1957-ben

1956. november 4-ét követő megtorlások (folytatás)

Vérrel írt konszolidáció című cikkünk második része következik.
 
A magyar nemzet szenvedéstörténetének legszomorúbb fejezetei közé tartozik az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő kommunista megtorlás. A Kádár János által vezetett új apparátus, a volt AVO állományát felhasználva elképesztő bosszúhadjáratba kezdett a harcokban résztvevők és az őket támogatók ellen, akik bebizonyították a világnak, hogy a szovjet hadsereg sem sebezhetetlen. Az utóbbi húsz esztendőben nemhogy a sebek gyógyítása nem fejeződött be, hanem újabb feszültségeket generálnak a gyilkosok leszármazottai a politika és sajnos nem egyszer a tudományosság álcája mögé bújva.  

Működésbe léptek a „vérbírák”
 
1957. április-5 én a Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Bizottságának ülésén Kádár János kijelentette: „Ami az ellenforradalommal való leszámolást illeti… a fáról levertünk egy csomó levelet, de a törzsét nem vágtuk ki. Mi ennek tudatában fokozni akarjuk a harcot.” Áprilisban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban működni kezdtek a népbíróságok. Döntéseik ellen nem lehetett fellebbezni. Elkezdődtek az un. 56-os perek. A helyi apparátusok szabad kezet kaptak, hogy minden településen, vállalatnál és intézménynél kiválogassák azokat, akiken bosszút állhattak a hatalom összeomlásáért.  A válogatásnál figyeltek arra is, hogy minél több „osztályidegen” legyen közöttük. Azonban képtelenség volt ezt az utasítást teljesíteni. Az elítéltek zöme fiatal, jórészt harminc év alatti munkás volt. A harcok idején az a réteg volt a legaktívabb, amelyiket a rendszer saját bázisának vélt. A pereket szigorúan titkosan, zárt ajtók mögött folytatták le.
 
A vádlottaknak alig volt lehetőségük a védekezésre. A külső világtól, a rokonaiktól is el voltak zárva. Védelmüket csak olyan ügyvédek láthatták el, akiket a hatóságok megbízhatónak tartottak. Ezek a rendszernek elkötelezett elvtársak voltak, akik a bíróságok előtt sokszor többet ártottak védenceiknek, mint az ügyész. A perek "legendáit" a nyomozók állították össze, nagy hozzáértéssel, hiszen ugyanazok voltak, akik a Rákosi-idők koncepciós pereit előkészítették. A tárgyalásokat megelőzően a vádlottakat addig vallatták, amíg azt nem vallották, amit kínzóik hallani kívántak. Vélemény a hatalom propagandájárólAlapvető szempont volt, hogy a politikai per látszatát elkerüljék. Ezért a forradalom résztvevőjéből, a paragrafusok csűrés-csavarásával bűnözőket faragtak. Aki részt vett fegyveres harcban, az „gyilkos" lett.  Tehát a forradalom hőseiből tolvajok, rablók, gyilkosok lettek. Ha valaki túlélte a pert, és letöltötte a büntetését, akkor aláíratták vele, hogy ami a nyomozáson és a bíróságon elhangzott, az szigorú állami titkot képez, aminek megsértése öttől tíz évig terjedő börtönnel büntethető. És mivel senki nem akart a börtönbe visszakerülni, inkább hallgatott.
 
Az egyházakat sem kímélték. 1957-1958 során papok sorát hurcoltatták el mondvacsinált ürügyekkel. Verték és kínozták őket. Hitükben és emberségükben való szisztematikus megaláztatásuk éppúgy mindennapos volt, mint az, hogy szabadon bocsátással kecsegtették őket, ha besúgókká váltak. A legaljasabb tette a hatalomnak az volt, hogy a forradalom idején még kiskorúnak tartott fiatalokat halálra vagy életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, figyelembe sem véve szüleik kegyelemért könyörgő leveleit.
 
A magyar bíróságok 1989-től kezdve ezeket az ítéleteket semmisnek nyilvánították, de a bűncselekményeket elkövető bíróknak és ügyészeknek a hajuk szála sem görbült. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy a kommunizmus alatt elkövetett emberiség elleni bűnökért szinte senkit sem vontak felelősségre. Haynau nyomdokain töviskoszorúAz 1848-49-es megtorlások kapcsán megoszlanak a vélemények, hogy 100 vagy 111 főt végeztek volna ki. 1200 tisztet börtönbüntetésre ítéltek és vagy 40 -50 ezer katonát fokoztak el. Ezzel szemben 1956 után, ha Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor történészek tanulmányát vesszük alapul, akkor a közölt adatok szerint 23761 elítéltről van szó. A kivégzettek száma 400 körül van. 13000 embert internáltak, és tízezreket helyeztek megfigyelés alá és bocsátottak el állásukból. A szovjet katonák által kivégzettekről nem tudni. Óriási veszteség az országnak, hogy közel 200 ezer, zömmel fiatal választotta az emigrációt. Sokat szenvedtek a határokon túl élő magyarok is, szolidaritásuk kifejezésre juttatása miatt.
 
A megtorlás nem ért véget 1963-ban
 
Az osztályidegenek és a rendszerre „veszélyes elemek”, sorsát jelentősen megnehezítették. Rendőrségi, munkahelyi zaklatások sorát kellett elszenvedniük. Gyerekeik nem tanulhattak tovább. Közben hamis alkut, kompromisszumot kínáltak a meggyötört nemzetnek. Hamvas Béla gondolataival lehetne legjobban kifejezni azt az állapotot, amely a megtorlást követő évtizedekben jellemezte a magyar társadalmat és hatással bír a mai napig:
Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyes egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúan mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-hatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
/Hamvas Béla/
Kökény Ferenc